A marimba több, különféle xilofon-változat egyik elnevezése. A marimba elsősorban az afrikai xilofon neve, és mivel az ilyen hangszerek gyakran tökből készült rezonátorokkal rendelkeznek, egyes zenetudósok a marimba nevet a tök-rezonátoros xilofonok megkülönböztetésére használják. A marimba az ütős hangszerek családjába tartozik. Fa rudakból áll, melyeket ütőkkel szólaltatnak meg. Minden egyes rúd alatt található egy rezonátorcső, ami felerősíti a hang bizonyos felhangjait. A xilofonhoz képest a marimba mélyebb hangtartománnyal rendelkezik. Jellemzően a marimba rúdjai a zongora billentyűihez hasonlóan kromatikus sorrendben helyezkednek el. A marimba az idiofon hangszerek csoportjába tartozik.
A hangszer születése
A xilofon afrikai rabszolgák által került Latin-Amerikába (vagy esetleg már a spanyol hódítás előtti érintkezés útján is eljutott oda). Latin-Amerikában marimba néven vált ismertté, és Közép-Amerikában népszerű népi hangszer maradt. A farudak egy, a lábakon megtámasztott, vagy a játékos derekára akasztott kerethez vannak rögzítve. A nagy, mély tónusú, akár 6 és fél oktávos hangterjedelmű hangszereken olykor akár négy zenész is játszhat. A marimba billentyűi cső- vagy tökrezonátorokkal rendelkeznek.
A szájhagyomány szerint a marimba története réges-régen Afrikában kezdődött, ahol a földbe gödröket ástak, a tetejükre farudakat helyeztek, és azok megszólaltatásával hoztak létre hangot. Ez egyfajta primitív xilofon volt, melynek hangját a gödrök rezonanciája erősítette. Később a farudak alá tököket rögzítettek, ezáltal a tökök váltak a hang rezonátor kamrájává. Az ilyen hangszerek máig ismert népi hangszerként élnek tovább. Érdekes módon a dél-afrikai zulu törzs legendái megemlítik Marimba istennőt, aki tökökkel ellátott xilofont teremtett.
A marimba ősi formája afrikai rabszolgák révén érkezett meg Közép- és Dél-Amerikába. A tökrezegátorokat itt fa rezonátorcsövek váltották fel. Idővel, még mindig az amerikai kontinensen, a korábbi fa rezonátorcsöveket fémcsövek kezdték felváltani, így született meg a modern marimba.
A hangszerhez hasonlóan a "marimba" név is Afrikából származik; a "rimba" (= egyetlen rúddal rendelkező xilofon) és a "ma" (= nagy számú tárgy) szavak bantu eredetűek (Malawi és Mozambik területén beszélik). Számos afrikai nyelvben ezért a "ma-rimba" kifejezést használják a több rúddal rendelkező hangszerek leírására. Tágabb értelemben ezt a nevet alkalmazzák egy másik, jellemzően afrikai hangszer, a lamellofon (fémnyelvekkel ellátott, rezonátordobozon rögzített hangszer, amit az ujjakkal szólaltatnak meg) megnevezésére is.
A marimba név Afrikából Latin-Amerikán keresztül jutott el Európába, ahol sok országban a "-fon" végződést (a görög "hang" szó) illesztették hozzá. Technikailag a marimba leírható mélyebb hangú xilofonként is, ami egyszerűen "fa hangadót" jelent. A két hangszer kulturális háttere azonban jelentősen eltér: a marimba Közép-Afrikából származik, de önálló fejlődésen ment keresztül, saját identitásra és jelentőségre téve szert, ahogy azt a következő bekezdések is mutatják.
Az Egyesült Államokban a 20. század elején J.C. Deagan és U.G. Leedy fejlesztette ki a fémrezonátoros zenekari marimbát. Ez egy csőrezonátoros hangszer, amely egy oktávval mélyebben szól, mint a zenekari xilofon. Hangterjedelme változó. A játékosok mindkét kezükben két pálcát tartanak, így egyszerre akár négy hangot is lejátszhatnak egyszerre. A nagyobb marimbákat xilorimbának nevezik.
Habár a marimba folyamatosan jelen volt tánczenekarokban és a könnyűzene világában, jó ideig tartott, mire jelentős szerepet kapott a modern zenében. Csak 1947-ben robbant be igazán a komolyzenei színtérre a francia zeneszerző, Darius Milhaud által. Ekkor jelent meg az új játékmód, a fentebb említett négy ütő használata, ami lehetővé tette akkordok lejátszását is. Ez az innováció igen lelkes fogadtatásra talált.
A 20. század második felében a marimba együttesekben és zenekarokban betöltött szerepe egyre inkább bővült. Olyan zeneszerzők, mint Leoš Janáček, Carl Orff, Karl Amadeus Hartmann, Hans Werner Henze és Pierre Boulez, új és rendkívül kihívást jelentő feladatokkal bízták meg a hangszert. Ugyanekkor a marimba szólórepertoárja is folyamatosan gyarapodott.
Clair Omar Musser marimba együttese, amely az 1933–34-es chicagói világkiállításon lépett fel, fontos szerepet játszott abban, hogy a hangszer bekerüljön a koncerttermek világába. A 20. század közepén új kompozíciók és együttesek virágoztak fel. Az zenekari marimbára írt művek közé tartozik az amerikai zeneszerző, Paul Creston concertino-ja (1940), valamint a francia zeneszerző, Darius Milhaud versenyműve (1947).
Felhasználás
A modern marimbák hangterjedelme változó: már általános- és középiskolákban használt hangszerek is jellemzően négy oktávot fednek le, de a zenei főiskolákon és a professzionális zenei világban a négy és fél vagy öt oktávos marimba az általánosan elfogadott. Ezeket a hangszereket kibővítik, hogy mélyebb hangokat is megszólaltathassanak. A marimba meleg tónusa kifejezetten vonzóvá teszi a hangszert. A kibővített hangterjedelem emellett növeli a játszható repertoár lehetőségeit is.
Készítése és felépítése
A marimbán számos farúd sorakozik, hasonlóan a zongora billentyűihez. Ezeknek a rudaknak a megütésekor jön létre hang, ezért a farudakat hanglapoknak is nevezik.
A hanglap-ütőhangszerek között megtaláljuk a xilofon rokonait, ahol a hanglapok fából készülnek, valamint a metalofon családot, ahol ezek a lapok fémből vannak. A marimba és a szűken értelmezett xilofon a xilofon családba tartoznak, míg a harangjáték, a vibrafon és hasonló hangszerek a metalofonok közé. A marimba rendelkezik a legszélesebb hangterjedelemmel valamennyi hanglap-ütőhangszer közül.
Napjainkban szólóhangszerként vagy együttesek részeként használják, úgymint zenekarok, fúvószenekarok, ütősegyüttesek vagy más hagyományos formációk.
A marimba hangképző rúdjai készülhetnek fából vagy szintetikus üvegszálból is. A legjobb hangminőséget a rózsafa biztosítja, a padauk pedig egy népszerű, megfizethető alternatíva. A szintetikus üvegszálas rudakat gyakran olyan márkanevek alatt árulják, mint a Kelon (Ludwig-Musser), a Klyperon (J.C. Deagan) vagy az Acoustalon (Yamaha). A szintetikus anyagból készült rudak hangminősége általában gyengébb a farudakéhoz képest, és a hang lecsengése is rövidebb, ugyanakkor olcsóbbak, tartósabbak és ellenállóbbak az időjárás viszontagságaival szemben, így kültéri használatra is alkalmasak. A farudak esetében a páratartalom vagy a hőmérséklet változása megváltoztathatja a fa nedvességtartalmát, ami negatívan befolyásolhatja a hangmagasságot és -színt.
Játéktechnika
Általánosságban leggyakoribb két (egy-egy kézben) vagy négy (két-két kézben) ütővel játszani a marimbán. Azonban vannak, akik hat ütővel is játszanak (három-három kézben), vagy akár összesen nyolc ütőt tartanak a kezükben, nagy ívű hangzást elérve ezzel. Fontos az ütőket úgy tartani, hogy a hüvelyk- és mutatóujjak szabadon mozoghassanak, így lehet az ütők közti távolságot szabályozva elérni a kívánt hanglapokat.
A marimba hangjai rövidebbek, mint a fúvós vagy vonós hangszerek hangjai, ezért a hangok meghosszabbításához a játékos gyorsan, egymás után üti meg a hanglapokat, miközben az ütővel való érintkezési időt minden egyes ütésnél a lehető legrövidebbre korlátozza. Így szinte pontosan úgy hangzik, mintha egyetlen hang szólna folyamatosan, hosszú ideig - ez a tremolo. A tremolonál általában puha ütőt használnak.
Ha a játékos egy másik hangszerrel együtt szeretne játszani az egyik kezével, akkor a marimbát úgy is megszólaltathatja, hogy az ütők közé szorítja a hanglapokat, fel és le mozgatva azokat. A glissando, amelynél a hanglapokat jobbra-balra dörzsölik a folyamatos hang létrehozása érdekében, a marimbára jellemző másik játékmód.
Az ütő nyelét jellemzően fából készítik, általában nyírből, de lehet rattanból vagy üvegszálból is. A legelterjedtebb nyélátmérő körülbelül 8 mm. A rattanból készült nyél rugalmas, míg a nyírből készült szinte egyáltalán nem hajlik. A profi játékosok mindkettőt használják, attól függően, hogy két vagy több ütővel játszanak, és milyen fogást alkalmaznak, például a négy ütős technika esetén.
Híres játékosok
Keiko Abe úttörő szerepet játszott abban, hogy a marimba szólóhangszerré váljon. Munkásságáért négy alkalommal is kitüntetésben részesült a Kulturális Minisztériumtól. Virtuozitása a modern zenei közönséget is lenyűgözi.
Gary Burton különleges marimba-művész, hiszen játékstílusa teljesen autodidakta.
Thomas Alexander jelenleg az egyik olyan brit előadó, aki marimba szólókoncerteket ad, emellett a Melange kamarazenei csoport zenei igazgatójaként is tevékenykedik.