Okarina

Az emberek évezredeken keresztül készítettek kerek formájú furulyákat kőből, fából, kókuszdióból és agyagból. Az ókori kultúrákban ezeket a gazdagon díszített, gyönyörű hangzású fúvós hangszereket használták a madarak megidézésére, az istenek kedvének kiengesztelésére, és az emberek emelkedettebb tudatállapotba emelésére. Az ilyen furulyákat ma okarinaként ismerjük.

Története: A hangszer születése

Az okarina elnevezés, ami "kis libát" jelent, egy olasz fiataltól, Guiseppe Donati-tól származik, aki 1853-ban megalkotta első agyagfuvoláját. Donati megmutatta találmányát a barátainak, és együtt tökéletesítették a hangszert, ami azóta bejárta a világ minden táját.

Az okarina egy rendkívül régi hangszercsalád tagja, melynek története egyes feltételezések szerint akár 12.000 évre is visszanyúlhat. Különös jelentőséggel bírt a kínai és a közép-amerikai kultúrákban. Kínában évszázadokon át fontos szerepet játszott a zene és a tánc világában. Az okarina hasonlít a xun nevű kínai hangszerhez, de eltér abban, hogy az okarinának belső légcsatornája van, míg a xunt a külső szélén fújják. Koreában a hagyományos okarinát hunnak, Japánban pedig tsuchibuénak (szó szerint „földből készült fuvola”) nevezik.

Mind a maja, mind az azték civilizáció készített okarinákat, de az aztékok voltak azok, akik által az okarinához kapcsolódó dalok és táncok Európába kerültek. A különféle közép-amerikai expedíciók - köztük Cortezé is - juttatták el az okarinát az európai földrészre. Az okarina később Európában játék hangszerként vált népszerűvé.

Népszerűség és elterjedés

Az ocarina angol változata napjainkban ugyanolyan népszerű, mint az olasz eredeti. Amióta John Taylor 1963-ban Londonban elkészítette az első négylyukú okarináját, az angol négylyukú ujjrendszer bonyolultsága hangszerkészítőket ihletett meg szerte a világon. Az angol okarina egyszerűen játszható, ugyanakkor csodálatosan összetett zenei lehetőségeket rejt, ezért a zenészek, a tanárok, a szülők és a gyermekek körében is kedvelt hangszerré vált.

Készítése és felépítése

Működése:

• A levegő a légcsatornán keresztül jut be a hangszerbe.
• A levegő érinti a hangképző peremet (labium), ezáltal hangot létrehozva.
• A levegő be- és kiáramlik az okarinából, miközben a hangszertest egy meghatározott hangmagasságban rezeg (lásd Helmholtz-rezonátor).
• A lyukak befogása mélyíti a hangot, a lyukak szabaddá tétele pedig emeli.
• Gyengébb fújással mélyül a hang, erősebb fújással viszont magasabb lesz a hangmagasság. A levegő ereje akár több félhanggal is módosíthatja a hangmagasságot, bár ebből nagyjából csak egyharmados eltérés használható a gyakorlatban, ugyanis a túl sok vagy túl kevés levegő rontja a hangminőséget. Ez az egyik oka annak, hogy az okarináknak általában nincsen sem hangolási mechanizmusa, sem széles dinamikai tartománya, ezért nehéz tisztán játszani rajtuk.

Az okarina fúvós hangszer – vagy más néven aerofon –, amelyben a hang a levegő rezgésével jön létre. A furulyákkal ellentétben az okarina nem cső alakú, hanem egy vagy több zárt, lekerekített üregből áll. A hang akkor keletkezik, amikor a levegő rezegni kezd az üregen belül, majd a fúvóka közelében található nyíláson át távozik.

Az okarinák változatos méretben, formában, valamint rezonáló üregek és lyukak számában is eltérnek. Míg sok okarinának csak egy-három lyuka van, addig más fajtáknak hat vagy még több – a legkisebb, síphoz hasonló okarinákon pedig egyáltalán nincsenek lyukak. Az okarina hangmagasságát az üreg mérete, illetve a lyukak nagysága és mélysége határozza meg.

Játéktechnika

John Taylor angol matematikus 1964-ben kifejlesztett egy olyan ujjrendet, amely lehetővé tette az okarina játékosok számára, hogy mindössze négy lyuk segítségével egy teljes kromatikus oktávot lejátszanak. Ez a rendszer angol ujjrendként lett ismert, és ma már széles körben használják medál okarinákon. Emellett számos többkamrás okarinában is alkalmazzák, különösen azokban, amelyeket úgy terveztek, hogy egyszerre több hangot is le tudjanak játszani.

A magyar-osztrák zeneszerző, Ligeti György (1923-2006) négy okarinát írt 1993-ban befejezett "Hegedűverseny"-ébe – ezeket egyébként a fafúvósok játszották saját hangszerük kiegészítéseként. A lengyel zeneszerző, Krzysztof Penderecki (1933-2020) 12 okarinát épített be "Jákob álma" című művébe 1974-ben, később pedig 50 okarinát szerepeltetett a 2008-ban befejezett 8. szimfóniájának záró szakaszában, melyeket a kórus tagjai szólaltattak meg. A népszerű ír podcaster, Blindboy Boatclub podcast epizódjaiban gyakran iktat be egy "okarina szünetet", ami reklámok előtti rövid bevezetőként szolgál.

Típusai

Az okarináknak sokféle változata létezik, amelyek formájukban és lyukaik számában is eltérhetnek:

• Keresztirányú (vagy édesburgonyához hasonlító): Ez a legismertebb okarina típus. Lekerekített formájú és két kézzel, vízszintesen tartják. A lyukak számától függően a játékosok mindig eggyel több lyukat nyitnak ki a következő hanghoz. A két leggyakoribb ilyen okarina a 10 lyukú (Giuseppe Donati találmánya) és a 12 lyukú. Hangterjedelmük egy oktáv plusz kvarttól egy oktáv plusz kis szextig terjed.

• Medál okarina:
• Angol medál okarina: Általában kisméretűek, hordozhatóak és a John Taylor által megálmodott angol ujjrendet használják (4-6 lyuk). Ez lehetővé teszi, hogy egy oktáv és egy oktáv plusz nagy szekund közötti tartományt érjenek el.
• Perui medál okarina: Az inkák korából származik, fesztiválok, rituálék és szertartások hangszereként használták. Gyakran állatfigurákkal díszítik, általában 8-9 lyuk van rajta.
• Inline (soros): Ezek az okarinák általában téglalap vagy ovális alakúak, úgy vannak kialakítva, hogy a hangszer játék közben elfelé mutasson a zenésztől. A legtöbb soros okarinának hasonló vagy azonos ujjrendje van, mint a keresztirányú társaiknak.
• Többkamrás okarinák (ismertebb nevükön "dupla" vagy "tripla" okarinák): Lényegében két, egyetlen testbe öntött okarinából állnak, két külön fúvókával és két külön lyukkészlettel. Ez a kialakítás általában vagy kibővíti a hangszer hangtartományát, vagy lehetővé teszi, hogy egyszerre több hangot is le tudjanak játszani rajta. Habár többkamrás okarinák készülhetnek keresztirányú, inline vagy medál stílusban, a keresztirányú a legelterjedtebb. Egy tipikus dupla keresztirányú okarina két oktáv plusz egy kisterc, míg egy tripla keresztirányú okarina általában körülbelül két oktáv plusz egy kis szeptim hangterjedelmű.
• Billentyűk és húzókák: A 19. század végétől kezdve több készítő is gyártott billentyűs és húzókás okarinákat. Ezek a szerkezetek kibővítik a hangszer hangterjedelmét, segítik az ujjakat elérni a távolabb lévő lyukakat, vagy megkönnyítik azoknak a hangjegyeknek a lejátszását, amelyek nincsenek a hangszer alap hangnemében.