Története: A hangszer születése
A száród (sarod, sarode) egy húros hangszer, amely a hindusztáni klasszikus zenében kapott jelentős szerepet az indiai szubkontinensen, és a szitár mellett az egyik legnépszerűbb és legjelentősebb hangszerré vált. Mivel érintők nélküli hangszerről van szó, az indiai zenére oly jellemző folyamatos átmenetek és hanghajlítások (meend, glissando) könnyen kivitelezhetők rajta.
A "száród" elnevezés perzsa eredetű, és jelentése jóval megelőzi magát az indiai hangszert. Gyökerei a "sorūd" szóhoz vezetnek, melynek jelentése "dal", "melódia", "himnusz", és tovább visszavezethető a perzsa "sorūdan" igére. Ez utóbbi azt jelenti, hogy "énekelni", "hangszeren játszani", de akár "zenét szerezni" is. Egy másik lehetséges etimológiai forrás a "shahrud" szó, melynek jelentése szintén a száródra utalhat. A perzsa "šāh-rūd" összetételben a "šāh" jelentése "sah" vagy "király", míg a "rūd" a "húr" szóval azonosítható.
Egyes kutatók állítják, hogy egy hasonló hangszer már jó kétezer éve is létezhetett az ősi Indiában, a Gupta-királyok uralkodása alatt. Valójában egy abból az időből származó Gupta-érme ábrázolja Szamudragupta királyt egy vínát pengetve, mely sokak szerint a száród előfutára volt.
Dél-Indiában, főleg Tamilnádu, Kerala és Karnataka államokban felfedezhetjük nyomát a rababhoz hasonló hangszereknek, amelyeket szvarbat néven ismertek. Az Észak-Indiában népszerű népi rabab fából készült fogólappal bírt, húrjai selyemből, pamutból vagy bélből készültek, és fából készült pengetővel játszottak rajta.
Népszerűség és elterjedés
A száród a hindusztáni klasszikus zene khyal stílusának egyik kiemelkedő hangszere. Pengetős hangszerként 4 dallamhúrral, 2 ritmushúrral és iskolánként változóan 13-19 rezonáns húrral rendelkezik. Bőrrezonátora és érintők nélküli, hajlított acél fogólappal ellátott üreges nyaka teszi egyedivé. Játéktechnikájában a zenész az acélhúrokat körme hegyével fogja le, megvalósítva az indiai zenére jellemző hajlításokat, a meendeket. A száród a szitárhoz hasonlóan a 19. század második felében alakult ki, és mai formáját csak a 20. század közepére nyerte el. Jelenleg három fő száród iskola, stílus, más néven gháráná létezik, melyek mindegyike seniya-nak vallja magát. Ez azt jelenti, hogy az iskolák a legendás mogul kori zenész, Miyan Tansen által alapított mester-tanítványi láncolat örökösei és folytatói.
A korai modell megalkotása Niyamatullah Khan, a Lucknowi ghárána mestere, és Ghulam Ali Khan, a Gwalior-Bangash ghárána követője nevéhez fűződik. A kortárs száród játékosok körében ez az alapvető felépítés két száród iskolában él tovább, őrizve a hangszer hagyományait.
A hozzávetőlegesen 100 cm hosszú száród teste üreges, és tík-, sagwan- vagy tunfából készül. A kiváló minőségű hangszereken a test, nyak és hangolófej egyetlen fadarabból készül. A rezonátor feszített bőrmembránból van (általában kecskebőr), a húrok pedig egy szaruból készült húrlábon nyugszanak, melynek vékony kialakítása a hegedűére emlékeztet. A dallamhúrok a húrláb mentén húzódnak, míg a szimpatikus húrok a húrlábba fúrt lyukakon keresztül bújnak át. A hangszer nyakán nincsenek érintők, helyette egy csiszolt acéllemez a fogólap. Egyes száródoknál a hangolófejen egy extra, általában rézből készült rezonátor is található.
A hangszernek létezik néhány változata, melyeket a zenész ghárána-iskolája, azaz a zenei hagyománya határoz meg. Tipikusan a száród 17-25 húrral rendelkezik, négy-öt dallamhúrral, egy-két ritmushúrral és kilenc-tizenegy rezonáns húrral (másnéven tarab). A húrok hagyományosan bélből vagy selyemből készültek, de manapság már általában acélból vagy bronzból állítják elő őket. A hangokat egy háromszög alakú jávnak nevezett pengetővel szólaltatják meg, melyet legtöbbször kókuszdióból, ébenfából vagy szaruból faragnak. A hagyománykövető száród-művészek korábban drót pengetőt használtak, ami puha, világos tónust eredményezett, azonban ezeket felváltotta a kókuszdió- és hasonló anyagokból készített jáva, hogy erőteljesebb hangzást adjon a hangszernek.
Játéktechnika
A száród érintők hiánya és a húrok feszessége miatt fizikailag és játéktechnikailag is kihívást jelentő hangszernek számít, hiszen a hangok képzéséhez a húrokat erőteljesen a fogólaphoz kell nyomni. A húrok leszorításának két technikája ismert: az egyik a körmök hegyével, a másik pedig a körmök és az ujjak kombinációjával történik.
A pengetés technikája és oktatása inkább a zenész személyes preferenciáitól függ, és nem annyira az adott iskola, ghárána tradícióitól. Radhika Mohan Maitra például mutató-, középső- és gyűrűsujjával fogta le a húrokat bal kezével, ugyanúgy, ahogyan Allauddin Khan követői tették. Maitra ugyanakkor többet használta a gyűrűsujja körmét csúszások megvalósítására. Amjad Ali Khan, bár hozzávetőlegesen ugyanabba a stílus iskolába tartozó mester, mégis inkább csak mutató- és középső ujját használja ehhez.
Különböző típusai
A ma használatos standard száród kialakítását a fentebb említett Niyamatullah Khannak, a Lucknowi ghárána, és Ghulam Ali Khannak, a Gwalior-Bangash ghárána képviselőinek tulajdonítják. Habár az anyagválasztásban lehetnek finom eltérések, külsőleg a két típus szinte megegyezik. Ezt a változatot használja Amjad Ali Khan, Buddhadev Dasgupta és követőik is. A második, réz rezonátor általában nem része ezeknek a hangszereknek. Az Amjad Ali Khan féle száródokat a hat húrfeszítő kulcsról lehet felismerni.
Az Allauddin és Ayet Ali Khan által tervezett száród nagyobb méretű a standard változatnál, de az alapvető felépítése a legtöbb elemében azonos. A legfőbb különbség ebben a verzióban a négy extra "jod" húr, amely tökéletessé teszi a hangszert az alap (improvizáció) előadásához, ahol a "jod" húrok biztosítják a ritmikai hátteret. Az Allauddin Khan féle száródokat a nyolc húrfeszítő kulcsról, illetve a hangszer hátulján lévő hangolófejen elhelyezett másodlagos rezonátorról lehet felismerni.
Híres játékosok:
Mohammad Amir Khan