Története: A hangszer születése
A tekerőlantnak, ezen ősi hangszernek, számos neve volt az évszázadok során. Hívták „organistrumnak” az állandóan zengő burdonhúrok orgánumáról, „forgatólantnak”, „hegedű kerékkel” főképp francia területeken, de talán legrégebbi elnevezése a „symphonia”, ami összhangot jelent. Magyarországon a „tekerő” vagy „tekerőlant” elnevezések terjedtek el, de ismerték a „nyenyere” és a „nyekerő” kifejezéseket is. Utóbbiakat azonban csúfnévnek tartották, és használatuk komoly sértésnek számított. A játékos akár abba is hagyhatta a muzsikát, ha a nyenyerézést, nyenyergészést emlegették a hallgatók.
A tekerőlant ősi hangszer, története a 10. századig nyúlik vissza. Az Ibériai-félszigeten alakult ki, majd onnan terjedt el egész Európában. Kezdetben, 500 éven át kizárólag egyházi zenéhez használták. Legkorábbi ábrázolása a spanyolországi Soria városában található Santo Domingo templom egyik szobrán látható az 1100-as évekből. A 15. századtól kezdve vándormuzsikusok, koldusok vették át és szórakoztatták vele a városok és falvak lakóit. Különösen népszerűvé vált Franciaországban, ahol a mai napig kedvelt hangszernek számít.
A tekerőlant a középkorban gyakran csendült fel templomok falai között, a 18. századig pedig a főurak, úrhölgyek és arisztokraták kedvelt hangszere volt. A romantika korában viszont a tekerőlant a szegénység szimbólumává vált. Franz Schubert Der Leiermann című dalában, melynek zongorakísérete a hangszer jellegzetes hangzását utánozza, a kolduló tekerős szomorú sorsát énekli meg. Ekkoriban kapta a "kolduslant" elnevezést is. Több neves zeneszerző - köztük Antonio Vivaldi, Leopold és Wolfgang Amadeus Mozart - is komponált műveket erre a hangszerre.
Az európai műzene évszázadok során egyre inkább többszólamúvá vált, míg a tekerőlant megmaradt bourdonhangszernek. Ez azt jelenti, hogy dallamát folyamatosan zúgó kísérőhang kísérte, ami megnehezítette a harmonizált zenéhez szükséges akkordváltások kivitelezését. Emiatt fokozatosan kiment a divatból, és a 19. századra már csak a hagyományaikhoz ragaszkodó parasztközösségekben maradt fenn. Néhány francia vidéken (Berry, Gascogne, Kelet-Bretagne) napjainkig megőrizték a tekerőlant használatát. Ausztria tiroli vidékein is fellelhető volt a hangszer, melynek formája megegyezett a magyar alföldi tekerőlanttal, de a hagyomány ott a 20. század elején kihalt. Lengyelországban és Ukrajnában a néprajzi kutatások idején már csak koldusok játszottak rajta. Napjainkban reneszánszát éli, és szinte minden zenei műfajban megtalálható.
A tekerőlant Magyarországon is ősi múltra tekint vissza. Az első írásos emlék a 16. századból származik, de ábrázolások már a kuruc korból is fennmaradtak. Népi hangszerként főként az Alföld középső és déli részén volt népszerű, parasztmulatságok és lakodalmak elmaradhatatlan kellékeként szolgált. Gyakran kísérték klarinéttal is, erősítve a dallamot.
Napjainkban hasonló megbecsülés övezi, mint fénykorában, mikor még fejedelmek udvaraiban is muzsikáltak rajta. Ez a megújulás Sebő Ferenc, Mandel Róbert és a Magyar Tekerőzenekar alapítóinak munkássága nélkül nem jöhetett volna létre. Ők voltak azok, akik elkezdték gyűjteni és rendszerezni a tekerőmuzsika hagyományát, oktatást szerveztek, és a hangszerkészítést is fellendítették. Bartha Z. Ágoston, Sebő Ferenc tanítványa, Havasréti Pál, a tekerőoktatás kiemelkedő alakja, Szerényi Béla, Nagy Balázs és Mandel Róbert hangszerkészítők mind sokat tettek a tekerőlant újjáéledéséért.
Ennek eredményeként ma már országos hálózatban oktatják a tekerőlant játékot, színvonalas fesztiválok vonzzák a tehetségeket, és a hangszeres játék is újult lendülettel fejlődik. A tekerőlant ismét méltó helyét foglalja el a magyar zenei palettán. A tekerőlant Magyarországon kiemelkedően népszerű hangszernek számít, mind elterjedését, mind múltját, mind pedig alaposan felkutatott néphagyományát tekintve. Ez a fajta tekerőlant Európában is egyedülállónak számít.
Kutatások alapján megállapítható, hogy régebben a Dél-Alföld teljes területén elterjedt volt, de Ausztriában, a Felvidéken, Dunántúlon és más területeken is fellelhető volt, bár ott szórványosan. Formavilága hasonlít a középkori németalföldi tekerőkre, de alapvető szerkezeti elemeiben egyedi. Jellegzetessége a kis kerékátmérő (12-14 cm), a rövid hajtókar tengelytávolság (5-6 cm), a szokatlanul széles kottaház, ami az összes húrt magába foglalja. A recsegő szerkezet is eltér a nyugati típusoktól. A magyar népzenei gyakorlat erősebb, pontosabb ritmust igényelt, ezért a magyar tekerőket ennek megfelelően fejlesztették ki.
Készítése és felépítése
A tekerőlant, melynek becenevei közt ott találjuk a fent említett tekerő, a nyenyere, a nyekerő, de a szentlélekmuzsika, a kolduslant és a forgólant elnevezéseket is, a vonós hangszerekhez hasonlóan szólal meg. A játékos egy begyantázott fakorong forgatásával hozza rezgésbe a hangszer húrjait, miközben a billentyűzeten játssza a dallamot. A tekerőlant jellegzetes hangzását a folyamatosan zengő kísérőhúrok, más néven burdonhúrok adják, de fontos szerepet kapnak a sajátos ritmushangok, a reccsentő hangok is.
A tekerőlant hangja a játékos ügyességén és a hangszer beállításán múlik. A kísérőhúrok (burdonhúrok) állandó zúgása, a reccsentő hangok és a dallamhúr játéka adja a tekerőlant jellegzetes hangzását.
A hangszer teste csellóhoz vagy lanthoz hasonlít, mérete körülbelül 75 cm hosszú, 35 cm széles és 20 cm magas. Három húrja van: a prím, a recsegő és a bőgő. Fő részei a test (dob), a kulcsszekrény és a kottaház. A kerék forgatása jobb kézzel történik a hangszer szélesebb végén elhelyezett karral. A kereket gyantázni kell, mint a hegedű vonóját. A 12 cm átmérőjű kereket egy puhafalemez kerékvédő takarja.
A hangszer másik végén, a "fej"-ben négy hangolókulcs található a húrok hangolásához.
A kottaház oldalán kétsoros kromatikus billentyűzet van, amellyel a dallamhúr rezgő hosszúsága változtatható, így jön létre a dallam. A kottaház a hangszer tetején helyezkedik el, és a billentyűszerkezetet foglalja magába. A billentyűk, más néven kották, T vagy L alakúak, és a lefedett kottaház külső oldalán találhatóak.
A magyar tekerőkészítők őshonos gyümölcsfákból (cseresznye, dió, körte) és fenyőből építették hangszereiket. Magyarországon a vadkörte a leggyakoribb anyag a kerékhez, míg Európa más tájain gyümölcsfát vagy egzotikus fákat is használnak. A tekerő húrjai bélből készültek, a kerék pedig vadkörtéből, mert ez "jól tartja a gyantát". A forgó kerék megérinti a húrokat, enyhén felmelegítve a felületüket. A gyantaréteg beszívódik a fa pórusaiba, és fokozatosan adja vissza, így biztosítva a hangszer működését.
A primhúr a dallamhúr, és a kerék legkiemelkedőbb pontjára feszül rá. A bőgő és a recsegőhúr oldalt érinti a kereket, és játék közben nem érintkezik a billentyűkkel. A recsegőhúrnál egy "reccsentő" nevű szerkezet található, amellyel a recsegő hangokat lehet beállítani.
Lakodalmak, kukoricafosztás, szüret, disznótorok elmaradhatatlan kelléke volt, szinte minden mulatságon felcsendült. A tekerős egyedül is játszhatott rajta, de gyakran kísérte klarinét vagy duda is. Három húrja révén a tekerő képes zenekarhatást kelteni. Különösen Szentes és környéke volt híres tekerőseiről, Kodály Zoltán és Lajtha László is gyűjtött tőlük felvételeket.
