Története: A hangszer születése
Az ír furulya (tin whistle) eredetileg üreges csontból készült, például madár szárnyának csontjából. A 12. századból származó csontsíp példányait Írországban, Dublinban találták meg. Ahogy a neve is sugallja (“tin” = bádog), később bádogból készítették, és először Robert Clarke kezdte tömegesen gyártani ebben a formában 1840 körül.
A “tin whistle”-t ír furulyának fordítjuk, de valójában sípnak számít. A síp fizikailag az egyik legegyszerűbb hangszer. A fúvókája szűk, az oldalába vágott nyílással ("ablakkal") rendelkezik, amely felett áthaladva a játékos által kifújt levegő szólaltatja meg a hangot. A hangszeren elöl hat lyuk van, de hátul nincs – ez különbözteti meg a furulyától. Régebben a belső furata sokszor kúpos volt (tipikus például a Clarke által gyártott angol síp), míg sok modern változat hengeres, és a régi fa vagy ólom dugót műanyag fúvóka helyettesíti. Az elmúlt évtizedekben többféle anyagból gyártották, beleértve az egzotikus fákat, PVC-t, alumíniumot, sárgarezet, sőt még ezüstöt is.
A régi zenészek között megtalálhatjuk a 17. századi angol naplóírót, Samuel Pepyst is, aki feljegyezte örömét a "flageolet"-en való játékban. Számos ír fuvolista és dudás játszott ír furulyán másodlagos hangszerként, köztük Willie Clancy, Paddy Moloney, Joanie Madden, Liam O'Flynn, Michael McGoldrick és Mick O'Brien. A legismertebb kortárs ír furulya játékosok közé tartozik Cathal McConnell, Mary Bergin és Brid O'Donohue.
Az ír furulyát (más néven penny whistle, kelta síp vagy az ír kifejezéssel “feadóg stáin”) hagyományos anyagáról nevezték el, amely az ónlemez volt. Ez a hangszer a furulyák családjába tartozik, a felépítése hasonlít a furulyához is, mivel hat hanglyukkal rendelkezik, a hangokat pedig egy bizonyos ujjrend segítségével, a lyukakat fedve-nyitva lehet megszólaltatni.
Ahogy sok más ősi fafúvós hangszer, például az amerikai indián fuvola, a furulya vagy síp is évszázadok óta létezik valamilyen formában, de csak a 19. században vált népszerűvé a hagyományos ír népzenében. A legkorábbi ónlemez sípokat 1825-től gyártották Nagy-Britanniában, ám a hangszer sorsát a Clarke whistles, a világ egyik legismertebb sípkészítője döntötte el, amikor 1843-ban elkezdték tömegesen sípokat gyártani. Ez a tömeggyártás tette a sípot megfizethetővé és elérhetővé mindenki számára, így nagyban hozzájárult a népszerűségének hirtelen növekedéséhez is.
Állítólag azért nevezték az ír furulyát "penny whistle"-nek, mert régen egy penny-ért árulták őket London utcáin. Néhány hozzáértő kutató, mint például Fintan Vallely megjegyezte, hogy a 19. század elején az ár három és fél penny-t is elérhetett, az 1960-as évekre pedig már két shillingbe került egy síp. Az akkori időkben ez meglehetősen drágának számított, tehát nem mindig volt olyan megfizethető hangszer, mint ahogy ma gondolnánk.
Népszerűség és elterjedés
Az ír síp egyre nagyobb népszerűségre tett szert a 19. század eleji kelta zenei revival mozgalom idején, és napjainkban számos népi hagyomány szerves részét képezi. Gyakran első hangszerként használják az angol, skót és ír népzenében, mivel általában olcsó, viszonylag könnyen lehet rajta játszani, nem kell hozzá bonyolult fúvótechnika (mint például a harántfuvolánál), és az ujjrendje majdnem teljesen megegyezik a hagyományos hatlyukú furulyákéval, mint az ír furulya vagy a barokk furulya. A síp továbbá nagyszerű kiindulópont lehet azoknak, akik később dudán szeretnének tanulni, hiszen ezeknek hasonló az ujjtechnikája, hangskálája, és bizonyos mértékig a repertoárja.
Az ír furulya napjainkban az egyik legnépszerűbb hagyományos ír hangszer, nem csak Írországban, hanem világszerte. Ez az egyszerű, könnyű hangszer tökéletes belépő a hagyományos ír zene világába bárki számára, aki most ismerkedik vele. Persze nem csak ír zenében használható: ez a sokoldalú hangszer számos népzenei stílusban megtalálható, beleértve a Dél-Afrikából és Malawiból származó “kwela” furulyán alapuló zenei stílust is.
Felhasználás: Zenei stílusok és kultúrák
Az ír furulya hagyományosan az ír és skót népzene hangszere, ezek a stílusok adják ki a kifejezetten ír furulyára írt kották legnagyobb részét is. Az ír zenében annyira elterjedt a furulya, hogy a műfaj meghatározó hangszerének is nevezhető, de a skót népzenében szintén gyakori a használata.
A Dél-Afrikában az 1950-es években született kwela zenei műfaj jellegzetessége a vidám, jazzes hangvételű, fülbemászó dallamokat játszó ír furulya. Ez az egyetlen olyan zenei stílus, amely kifejezetten erre a hangszerre épül. A nehéz gazdasági helyzetben lévő, apartheid alatt álló településeken a filléres áron beszerezhető ír furulya, vagy ahogy ők nevezték, "jive fuvola" rendkívül népszerűvé vált. A kwela népszerűségének köszönhetően több mint egymillió darabot adtak el ebből a hangszerből.
Bár nem olyan meghatározó mértékben, mint az ír zenében vagy a kwelában, az ír furulya sok más zenei stílusban is előfordul. Néhány szimfonikus zenekarra írt ír zenei műben gyakran pikolóval helyettesítik. A dicsőítő zenében és filmzenékben sem ritka a hangja, például A Gyűrűk Ura és a Titanic filmzenéje is ilyen. Mindkét műfajban kapható kifejezetten ír furulyára írt kotta. Az ír furulya továbbá különböző átjárható műfajokban is feltűnik, mint a világzene, a folk rock, a folk metal és a folk punk.
Játéktechnika
Az ír furulyán a hangokat a hanglyukak lefogásával vagy szabaddá tételével játszhatjuk le. A hanglyukakat általában az ujjbegyeinkkel fogjuk le, de néhány játékos – különösen a nagyobb hanglyukakkal és lyuk-távolsággal rendelkező, mélyebb sípoknál – a "dudás fogást" is alkalmazhatja. Ha az összes lyuk zárt, a hangszer a legalacsonyabb hangját adja, ami a dúr skálának az alaphangja. A lyukakat alulról felfelé, sorban nyitogatva kapjuk meg egyesével a skála további hangjait: a legalacsonyabb nyitott lyukkal a második hangot, a két legalacsonyabb nyitott lyukkal a harmadikat, és így tovább. Mind a hat lyuk nyitott állapotában a hetedik hang szólal meg.
Akárcsak számos más fafúvós hangszernél, az ír furulyánál is úgy érjük el a magasabb regisztereket, hogy megnöveljük a fúvókába áramló levegő sebességét. Harántfuvolán ezt általában az ajkak szűkítésével érjük el. Mivel a síp fúvókájának mérete és iránya rögzített (hasonlóan a furulyához), magát a légáram sebességét kell növelnünk, ezt hívjuk túlfújásnak. Különböző más hangok (a dúr skálához képest viszonylag mélyek vagy magasak) keresztfogások használatával érhetők el, és az összes hang (kivéve minden oktáv/regiszter legalacsonyabb hangját) lejjebb vihető, ha a lyukakat félig fogjuk le.
Híres játékosok
Az 1960-as években Tommy Makem az egyik legnagyobb hatású ír folk zenekar, a Clancy Brothers and Tommy Makem tagjaként népszerűsítette az ír furulyát az amerikai folk revival mozgalom idején. 1973-ban Paddy Moloney (a The Chieftains alapítója) és Sean Potts kiadta a Tin Whistles című albumot, amely különösen az ír furulya, de általánosságban az ír folkzene ismertségének növekedéséhez is hozzájárult. Hasonló hatást gyakorolt Mary Bergin a Feadóga Stáin (1979) és Feadóga Stáin 2 (1993) című albumaival. Továbbá olyan ismert játékosok népszerűsítették a hangszert, mint Carmel Gunning, Micho Russell, Joanie Madden, Brian Finnegan, Cathal McConnell és Seán Ryan. Emellett számos hagyományos dudás és furulyás is magas színvonalon játszik ír furulyán, Festy Conlont például többen a legjobb lassú dallamok előadójának tartják.