A bongo (más néven bongó), egy pár természetes bőrből készült dob, amelynek eredete a kelet-kubai térséghez vezethető vissza. A hangszer azóta elterjedt az egész latin-amerikai zenei világban. A bongókat megszólaltató zenészt bongocero-nak nevezzük. Napjainkban rengeteg bongo modell és márka létezik.
Történelme: A hangszer születése
Mint a legtöbb kézidobnak, amely Észak- és Dél-Amerika gyarmatain fejlődött ki, a bongónak is afrikai gyökerei vannak, egészen pontosan a bantu törzsek által lakott közép-afrikai régióból eredhet. A mai bongó legkorábbi dokumentációi a 19. századból, Kuba keleti területeiről származnak, ahol sok Kongóból és Angolából származó bantu rabszolga és leszármazottjuk élt. Az etnomuzikológusok elmélete szerint a "bongo" szó a bantu *ngoma vagy *mgombo szóból ered, ami egyszerűen "dob"-ot jelent.
A bongó legkorábbi zenei gyökerei Kuba keleti tartományaiban keresendők, a changüí és a son zenei stílusokban, ahol a bongó az egyedüli ütős ritmushangszer. A hagyományos changüí egy, a modern bongónál nagyobb és mélyebb hangolású bongót alkalmazott. Ez a dob fajta bongó del monte-ként volt ismert. A son zene viszont már elkezdte beépíteni a modern formához méretben és hangolásban is hasonló bongókat. A son zene úttörői, köztük Agustín Gutiérrez „Manana" bongó játékos, elkezdték átvenni a technikákat, ritmikai szókincset az Abakúa folklórból, és beépítették ezeket a son zenei bongójáték nyelvezetébe.
A son cubano műfajban használt kisebb bongók az 1910-es évekre már elterjedtek Kubában, az Egyesült Államok keleti részének koncerttermeibe pedig már az 1930-as években elért a hangszerek különleges hangja. Az 1940-es évekre a son zenekarok nagyobbá váltak, a bongó és a konga megosztozott a színpadon, miközben a latin zene elkezdte magába szívni a jazzt és más műfajokat is. A 20. század második felében aztán a bongó számos műfajban feltűnt, a bacsatától a latin rockig.
A bongó eredetileg nem mechanikusan hangolható ütőhangszer volt. Csakúgy, mint a konga doboknál, az 1950-es évekig a dob bőrét szegecseléssel vagy szögekkel erősítették a fa dobtesthez. Így a hangmagasság módosításához a bőrt meg kellett nedvesíteni vagy felmelegíteni. Ha benedvesítették, mélyült a hang, míg melegítéssel magasabbra lehetett hangolni a dobot.
Az 1950-es években a bongó felépítése megváltozott, és mechanikus hangolórendszer került rá. Ez biztonságosan rögzíthető peremből, fülekből és állítható szárnyas anyákból állt, lehetővé téve a játékosnak, hogy sokkal pontosabban behangolja a dobjait. Így a bongókat sokkal magasabbra és egyenletesebben lehetett hangolni.
A bongókat főleg a son cubano és salsa együttesek ritmusszekciójában használják, gyakran más, nagyobb dobokkal, például kongákkal vagy a bottal ütött timbaléval együtt. Ezekben a zenekarokban a bongó játékost bongosero-nak hívják, aki gyakran egy folyamatos, nyolc ütéses motívumot játszik, az úgynevezett martillot (ami szó szerint "kalapács"-ot jelent). Emellett persze ritmikailag szabadabb részeket is előadnak, improvizatív díszítéssel és ritmikai ellenpontokkal gazdagítva a zenét.
Érdekes módon 1929-ben a bongókat és más dobokat betiltotta a kubai kormány. Ironikus módon ezt a tilalmat Santiago de Cuba polgármestere, Desiderio Arnaz II., Desi Arnaz édesapja vezette be, aki később a conga, bongo és bokú dobokat népszerűsítette Amerikában és szerte a világon.
A New York-i és általában az amerikai latin zenei színteret elsősorban Puerto Ricó-iak alkották, és sok befolyásos bongosero puerto ricói volt, akik kubai mesterektől tanultak. Korai példaként említhető Rafael "Congo" Castro, aki 1924-ben érkezett New Yorkba, és az 1980-as évekig tartó hosszú pályafutása alatt Chicagóban bongósként tevékenykedett.
Készítése és felépítése
A modern bongó, vagy ahogy spanyolul hívják, bongos, két dobból áll. Általában keményfából - például tölgyből vagy mahagóniból - vagy üvegszálból készítik őket. A bongó dobok körülbelül 20 centiméter magasak. A nagyobb dob, a "hembra" jellemzően 20-25 cm átmérőjű, míg a kisebbik, a "macho" körülbelül 15-20 cm-es. A két dobot egy kis híd köti össze, ami általában valamilyen kompozit fából áll, a dobtest anyagától függetlenül. A bongó állványra szerelhető, így állva vagy ülve is játszhat rajta a zenész, de hagyományosan a játékos térdein fogja a hangszert. A bongó térdek közötti stabil megtartása az egyik trükkös, ám elengedhetetlen első lépés, ha valaki meg szeretné tanulni a hangszeren játszani. Hasonlóan a rokon konga dobokhoz, a bongó is felszerelhető állati vagy mesterséges bőrrel egyaránt. Az első bongók elsősorban tehén- vagy öszvérbőrrel készültek, amit a testhez szegecseltek. A mai bongókhoz még mindig használnak tehénbőrt, illetve vízibivaly, tinó vagy más állat bőrét is a szintetikus dobbőrök mellett. Eredetileg a bőrt nyílt lánggal melegítve feszítették meg, vagy vízzel, illetve erős ütésekkel lazították. Ez a hangolási módszer még mindig használatos a hagyományos changüí zenében alkalmazott bongóknál. Fernando Ortiz ezért az eredeti bongót a tambores de candela (lánggal hangolt dobok) kategóriájába sorolja a bokú, yuka, konga, bembé és más kisebb afrikai gyökerű dobok mellett, mivel ezek mindegyikét eredetileg olajlámpa lángjával hangolták.
A bongo dobok hangja viszonylag magasabb a konga dobokéhoz képest. Játék közben a térdek közé kell fogni őket, úgy, hogy jobbkezeseknél a nagyobbik dob legyen jobb oldalon. Leggyakrabban kézzel szólaltatják meg, és különösen a kubai zenében jellemző a martillo (kalapács) néven ismert nyolcadoló ütéstípus. Hagyományosan a dobtest peremét ütik az ujjakkal és a tenyérrel. A bongó de monténél használt glissandót úgy játsszák, hogy a hüvelykujj támogatásával a harmadik ujjat végighúzzák a dobtesten. Ezt általában a changüí előadásának tetőpontján szokás alkalmazni. Az ujjat néha nyállal nedvesítik meg a játék előtt, de sok bongó játékos inkább méhviaszt használ.
Híres játékosok
Az egyik leghíresebb bongó játékos Jack Costanzo, azaz "Mr. Bongo" volt, aki olyan hírességeket kísért klubfellépésein, mint Peggy Lee, Betty Grable, Tony Curtis, Xavier Cugat, Frank Sinatra, Danny Kaye és Eddie Fisher. Ő vezette be a bongót az amerikai jazz zenébe.
A női dobosok mindig is kisebbségben voltak, a latin ütősök világában pedig ez a nemi megkülönböztetés még szembetűnőbb lehet. Bobbye Hall azonban kivételt jelenthet ez alól a szabály alól. Hall jazz klubokban kezdett dobolni Detroitban, és gyorsan a Motown zenészeinek csapatába került az 1960-as években. Turnézott Bob Dylan-nel és Stevie Nicks-szel, játszott Marvin Gaye ikonikus "Let's Get It On" című számában, több mint 22 dalban szerepelt a Billboard top 100-as listáján, és számtalan más dalhoz, válogatáshoz és turnéhoz járult hozzá.