Történelme: A hangszer születése
A duduk a világ egyik legrégebbi kettős nádnyelves hangszere, már kétezer éves festményeken is szerepel. Az összes hagyományos örmény hangszer közül egyedül a duduk tekinthető kizárólagosan örménynek. Azerbajdzsánba és Iránba ("balaban" néven), valamint Törökországba ("mey" néven) is eljutott.
A duduk alapvető formája alig változott a történelem során. Sok más hangszerhez hasonlóan eleinte csontból készült, később hosszú nádhangszerré fejlődött, ahol a sípot közvetlenül a nád végéből faragták, ez azonban meglehetősen törékennyé tette. Egy apró repedés is tönkre tudta tenni a hangszert, hiábavalóvá téve az elkészítésével töltött időt. Ezért született meg az ötlet, hogy a hangszert és a sípot válasszák ketté, és tartósabb faanyagot használjanak. Így alakult ki a duduk ma ismert formája.
A duduk pontos születési ideje nem ismert, hiszen a hangszer története több ezer évre nyúlik vissza. Feltételezések szerint azonban az Örmény-felföldről származik. Az 5. századi örmény irodalomban már találunk utalásokat rá, ezen kívül kőfaragásokon és kéziratokban is megtaláljuk a nyomát. Ez alapján a duduk legalább 1500 éve használatban van, de keletkezése akár ennél is régebbi lehet.
A 20. században Djivan Gasparyan örmény zenész révén a duduk nemzetközi elismerést is nyert, a nyugati közönség elé tárva a hangszert. Számos híres zenésszel és zeneszerzővel dolgozott együtt, mint például Peter Gabriel, Hans Zimmer vagy Michael Brook.
Felhasználás: Zenei stílusok és kultúrák
A dudukon hagyományosan vidéken játszottak társasági és vallási összejöveteleken, emellett az örmény kolostorokban is fontos szerepet kapott a liturgikus zenében. A pásztorok hangszerének tartották, hiszen gyakran hangzott fel a hangja a hegyekben a hosszú, magányos órák alatt. A dudukot sok híres filmben használták, hogy megidézzék az Örmény-felföld jellegzetes, kísérteties hangulatát.
A duduk igazán párosával kel életre. Az egyik játékos folyamatos alapot, egyfajta zenei zúgást biztosít a körkörös légzés technikájával, teret nyitva a másik előadó bonyolult dallamai és improvizációi számára.
A hangszer sokoldalúsága a 28 és 40 centiméter között változó hosszából fakad. Ez lehetővé teszi, hogy a kontextustól és a darab hangulatától függően különböző érzelmeket fejezzen ki. Míg a 40 cm-es duduk tökéletes a szerelmes dalokhoz, a kisebb fajták gyakran kísérik a vidám táncokat. A hangszerkészítők máig kísérleteznek a duduk formáival.
Sok örmény számára a duduk több, mint egyszerű zene. Örökségük szimbóluma, az örmény nép történetét visszhangozza.
Készítése és felépítése
A duduk kettős nádnyelves hangszer, amely két fő részből áll: a testből és a nádsípól. A hangszerkészítés a megfelelő faanyag gondos kiválasztásával kezdődik.
Az azerbajdzsániak és a grúzok dió- vagy szilvafát használtak hangszereikhez, Örményországban a sárgabarackfa bizonyult a legalkalmasabbnak. Ennek oka nem pusztán a fa gyakorisága, hanem a hangzás különleges tulajdonságai: lágy, kellemes tónus, mely az emberi hanghoz hasonlatos. Bár a sárgabarackfának több része is létezik, csupán a törzs belső részéből készülnek a legkiválóbb hangszerek. A faanyagot hosszú, akár nyolc évig tartó érlelésnek vetik alá, csak azután válik alkalmassá a megmunkálásra. Ez biztosítja, hogy a fúrás során ne keletkezzenek repedések, és az elkészült duduk hosszú éveken át megőrizze kifogástalan minőségét.
Ehhez egy 30-35 éves sárgabarackfát választanak, melynek törzséből a középső részt használják fel. Ebből kiválasztják a megfelelő méretű, hibátlan faanyagot. A fát természetes módon 5-8 évig szárítják. Különböző szerszámok segítségével a mester megformázza a hangszer testét, majd gondosan behangolja a készülő dudukot.
Játéktechnika
Mielőtt játszanánk, fontos, hogy a nádsíp megfelelően kinyíljon. A nádsíp szája általában zárt, de néhány vízcsepp segítségével megnyitható. Érdemes már az elején elsajátítani a helyes légzéstechnikát: a belégzésnek gyorsnak és mélynek, a kilégzésnek lassúnak és egyenletesnek kell lennie. A duduk megszólaltatásához a játékosnak érdemes ismernie a körlégzés technikáját.
Különböző típusai
A duduk meglehetősen szűk, körülbelül másfél oktávos hangterjedelme miatt a hangszerek különféle hangfekvésben készülnek, így méretben, hangterjedelemben és hangszínben is eltérnek egymástól. Nézzük a leggyakoribb duduk típusokat:
- Basszus duduk: A legnagyobb és legmélyebb hangolású duduk típus. Legjellemzőbb a nagy A és az F hangolású basszus duduk. Az A basszus duduk hangterjedelme a nagy A-tól a kis A-ig terjed, míg az F basszus duduk a kis D-től a második oktáv F hangjáig szól. Elsősorban mély, zengő basszust biztosít az együttesekben.
- Tenor duduk: A legelterjedtebb duduk típus, leggyakrabban A és B hangolásban készül. Az A duduk F# hangtól (kis oktáv) az első oktáv A hangjáig szól. A B duduk hangterjedelme az F-től (kis oktáv) a következő oktáv B hangjáig terjed. Használják szólóhangszerként és kamarazenében is.
- Szoprán duduk: A legkisebb és legmagasabb hangolású duduk típus. Legelterjedtebb a C és D hangolású szoprán duduk. A C duduk hangterjedelme a kis A-tól a második oktáv C hangjáig terjed, míg a D duduk a kis H-tól a második oktáv D-jéig. A szoprán duduk fényes, harsány és színes hangszínnel bír, gyakran használják táncdallamokban.
- Bariton duduk: Ez a nagyobb duduk típus G hangolású, így mélyebb, zengőbb a hangja más duduk fajtákhoz képest. A G duduk hangterjedelme E-től (kis oktáv) az első oktáv G-jéig tart. Elsősorban együttesi játékban alkalmazzák.
- A "gamish" néven ismert nádsíp nádból készül. A megfelelő átmérőjű nád kiválasztása, majd megmunkálása után nyeri el jellegzetes formáját és hangzását. A gamish része továbbá egy szőlővesszőből készült hangerőszabályzó és egy fűzfából készített fedél is.
Híres játékosok
Djivan Gasparyan kétségtelenül Örményország egyik legnagyobb muzsikusa, élő legenda. Ő a duduk legkiválóbb virtuóza.
Napjainkban Örményországban és világszerte számos tehetséges duduk játékos él és alkot, többen közülük a következőknek köszönhetik hírnevüket: Ludwig Gharibyan, Gevorg Dabaghyan, Sergey Karapetyan, Mkrtich Malkhasyan, Vache Hovsepyan.
