A hárfa páratlan helyet foglal el a zenetörténetben, hiszen minden korban és minden kultúrában így vagy úgy, de jelen volt, ezzel a legősibb hangszerek közé tartozik.
A hárfa pengetéssel megszólaltatott húros hangszer, ahol a különböző magasságú hangokat eltérő hosszúságú húrok biztosítják. Attól függően, hogy milyen típusú hárfáról van szó, a húrok száma néhány darabtól akár 47-ig is terjedhet. Méret tekintetében is nagy a változatosság: léteznek kisebb, hordozható darabok, de vannak akár másfél méter magas, kb. 40 kilogrammos példányok is, melyeket kihívás lehet mozgatni. Az egész világon használt hárfáknak legalább három közös jellemzőjük van: húrok, azok rögzítési pontjaként szolgáló nyak, valamint a húrok rezgését hanggá alakító rezonátortest. Ezen kívül sok hárfán megtalálható még az oszloprész, amely a húrok stabilitásáért felelős. Alapvető felépítésük jól megfigyelhető a különböző méretű afrikai adungu hárfákon, melyek szintén ívelt nyakkal, rezonátortesttel és húrokkal rendelkeznek.
A hangszer születése
Már számos ókori civilizációban is ismerték és használták a hárfát. Ezek az ősi hárfák gyakran a vadászíj formáját idézték, mivel még nem alkalmazták rajtuk a húrok stabilitásáért felelős oszlopot. A hárfát nem egyetlen személy alkotta meg, kialakulásuk sokkal inkább egyfajta evolúciós folyamat eredménye; különböző ősi civilizációkban párhuzamosan fejlesztették ki a vadászíj továbbgondolásával, a húrokhoz pedig olyan alapanyagokat használtak, mint a bél vagy az állati szőr. Ezek a hárfák elterjedtek voltak az ókori Mediterráneumban és a Közel-Keleten legalább i.e. 3000-től kezdve. Thébai sírokból is kerültek elő ókori egyiptomi hárfák, vagy másnéven benetek, melyeket i.e. 2030-1550 között használtak.
Európában a középkor és a reneszánsz idején különösen kedveltek voltak, ekkoriban új technológiákkal gazdagodva széles skálán alakultak ki különféle változataik. A hangszert azután az európai gyarmatosítás során más földrészekre is elvitték, különösen Latin-Amerikában váltak népszerűvé.
Bár a hárfa egyes ősi képviselői kihaltak a Közel-Keleten és Dél-Ázsiában, korai leszármazottai még megtalálhatóak Mianmarban és Afrika bizonyos részein. Az Európában és Ázsiában már nem használt típusokat viszont a mai korban a népzenészek keltették újra életre.
Az idő múlásával az ősi hárfák formája a vadászíj íves alakjáról szögletesre módosult. Ezt a szögletes formát láthatjuk például a perzsa chang ábrázolásán, amely egy körülbelül 600-ból származó szászánida dinasztia-kori faragáson maradt fenn. Érdemes megemlíteni még más ősi hárfákat is, mint a dél-ázsiai yazht, valamint az ókori vínát, amely különböző hangszer a modern vínától.
A kerethárfa a 9. századra elterjedt Európában, de pontos eredete homályos. A középkori hárfákat valószínűleg fémhúrokkal szerelték, jellegzetességük a kifelé ívelő oszlop volt, és fokozatosan diatonikus hangolásra tértek át. Különösen fontos szerepet játszottak a kelta kultúrában. A 14. század végére a kontinensen a korábbi formát felváltotta a gótikus hárfa, mely karcsúbb, egyenesebb nyakkal, vékonyabb, laposabb rezonátortesttel és közel egyenes oszloppal rendelkezett. 1500 körül, de lehet, hogy már előbb is, bélhúrokat kezdtek használni a húrozáshoz. Ez az európai diatonikus hárfa fejlődött tovább a modern koncerthárfává, és tovább él a latin-amerikai népi hárfákban is.
A 17. századtól kezdve a hárfát folyamatosan fejlesztették, hogy a változó zenei stílusok kromatikus hangigényét is ki tudja elégíteni. Ehhez két fő megoldást használtak: vagy kampós rendszert, vagy pedálmechanikát alkalmaztak, amellyel szükség szerint módosítható volt a húrok hangmagassága, vagy oktávonként 12 húros (kromatikus) hárfákat készítettek.
Először a 17. században, Tirolban használtak kampókat. 1720-ban a bajor Celestin Hochbrucker megalkotta a 7 pedállal működő, kampós rendszert, amelynél az oszlop belsejében elhelyezett emelők mozgatták a kampókat. Hochbrucker pedálhárfáját 1750-ben Georges Cousineau tökéletesítette, aki a kampókat síkba rendezett fémlemezekkel pótolta, 1792-ben pedig Sébastian Érard a fémlemezeket is lecserélte forgó korongokra.
A hárfának kiemelkedő szerepe volt a hagyományos kelta társadalomban is. Minden jelentősebb klánnak és főnöknek volt saját hárfása, aki dicsőítő énekeket és gyászverseket (később siratóénekként ismert) komponált a vezető és a klán főemberei tiszteletére. A hárfa 1542-től az Ír Királyság szimbólumává vált a pénzérméken, és 1603-ban rákerült VI. Jakab és I. Jakab skót királyi lobogójára is. Azóta folyamatosan megjelenik az összes angol és egyesült királyságbeli királyi zászlón, bár az ábrázolt hárfák stílusában némi különbség van.
Készítése és felépítése
A hárfa húrjai merőlegesen állnak a hangszertetőre, így keltve egyedülálló rezgést. A különböző hosszúságú húrok révén a hárfa körvonala gyakran háromszögre emlékeztet. A húrok a test és a nyak között feszülnek, melyeket oszlop is összeköthet. Felépítése alapján megkülönböztetünk ívhárfát, szöghárfát és kerethárfát.
A hárfák rezonátortestét és nyakát gyakran készítik fából. A húrok anyaga változatos: lehet bél (juhbél), selyem, fém vagy akár nylon. A mélyebb hangokat a hosszabb, a magasabbakat pedig a rövidebb húrok adják ki. A hangszer hangterjedelme függ a húrok számától, de a legtöbb modern hárfa több oktávot is képes átfogni.
A nyugati klasszikus zenében használt pedálhárfa, másnéven koncerthárfa ennél összetettebb: a korábban már említett négy fő rész mellett ezeken fejrészt, nyakat, térdtámaszt, lábrészt, hangolókulcsokat és pedálokat is találunk.
A koncerthárfa lenyűgöző, hat és fél oktávos hangterjedelméhez 47, különböző anyagból, például fémből, bélből és nylonból készült húrra van szükség. A játékos könnyebb tájékozódása érdekében a húrok színkódolást kaptak: a C húrok pirosak, az F húrok feketék vagy kékek, a többi húr, azaz az A, B, D, E és G húrok pedig mind fehérek. A koncerthárfa egyediségét a pedálrendszer adja, amellyel a zenész könnyedén módosíthatja a húrok hangmagasságát, azt félhanggal emelve vagy süllyesztve.
Játéktechnika
A koncerthárfán úgy játszanak, hogy a zenész a legrövidebb húrok mögött foglal helyet, a hangszert pedig finoman a térdének belső oldalához és a jobb vállához támasztja. A pengetéshez mindkét kéz hüvelyk-, mutató-, középső- és gyűrűsujjának ujjbegyét használja. A lábakkal lenyomott pedálok módosítják a hangok magasságát, a természetes hangokat fél hanggal emelve vagy süllyesztve. Egyetlen pedál, például a D pedál pozíciójának változtatása az összes D húr hangmagasságát módosítja valamennyi oktávban. A lábbal irányított pedálok révén a játékos mindkét kezét a pengetésre használhatja.
A tanulás során fontos elsajátítani a helyes testtartást, a húrok hangolását, a hüvelyk- és mutatóujj megfelelő pozícióját, valamint az ujjak pengetés közbeni behajlítását. Alapvető fontosságú a helyes pedálkezelés, valamint a pedálváltások előre történő megtervezése is.
Különböző típusai
A történelem során számos különféle hárfatípust alkottak meg, melyek közül sokat a világ különböző pontjain még ma is használnak. Ezek közé tartozik a pedálhárfa vagy másnéven koncerthárfa, a mechanikus hárfa, a fémhúros hárfa, a kereszthúros hárfa, a dupla-hárfa, a tripla-hárfa, a kromatikus húrozású és a kromatikus kereszthúros hárfa. Emellett érdekes példák még a különféle latin-amerikai hárfák, az afrikai adungu, a mianmari saung, vagy az éteri hangon megszólaló eolhárfa, más néven szélhárfa.
A hárfafélék lenyűgöző változatosságot mutatnak az egész világon és a különböző korokban. Megtaláljuk közöttük a középkori észak-európai hárfák mai másolataként szolgáló kelta hárfát vagy clàrsach-ot, a hárfa és a billentyűs hangszerek ötvözetét, a 19. századi claviharpot, vagy az ókori Görögországból származó, feltehetőleg szintén hárfaféle 40 húros epigionont. A hagyományos finn és karéliai kantele a citerákhoz hasonló pengetős hangszer, a konghou elnevezés pedig egyszerre utal egy ősi kínai hárfára, illetve annak modern újraértelmezésére. A nyugat-afrikai kora sajátos átmenetet képez a hárfák és a lantfélék között. Az ókori görög zenei életben a citerával rokon líra és kithara volt jelen, napjainkban pedig ismerjük a modern, kromatikus koncerthárfát (pedálhárfa), a kisebb méretű, lapos, ölben tartható pengetős hangszert, a psaltériumot, valamint a Wales-ben honos kromatikus, többsoros húrozású hárfát, a triple hárfát.