Lyra

Történelme: A hangszer születése

A lírát – ezt a húros hangszert – a Hornbostel-Sachs rendszer a lantfélék családjába sorolja. Az organológiában a lírát járomlantként határozzák meg, mivel a húrok egy olyan járomhoz kapcsolódnak, amely a hangszertetővel egy síkban fekszik, emellett két karból és egy keresztlécből áll. A líra az ókorból származik, a Földközi-tenger térségének számos ősi kultúrájában használták. A legkorábbi ismert líra példányokat olyan régészeti lelőhelyeken tárták fel, amelyek az i.e. 2700 körüli mezopotámiai korból származnak.

Az ókori Irak területén élő sumérek találták fel a lírát i.e. 3200 körül. A líra a hárfa továbbfejlesztéséből született: az eredetileg egyetlen íves tartórudat két, keresztléccel összekötött függőleges kar váltotta fel, a húrok pedig nem közvetlenül a hangszertetőhöz csatlakoztak, hanem egy, a testhez rögzített húrláb felett futottak.

A líra az ókori görögök által játszott húros hangszer volt, feltehetően a görög világ legfontosabb és legismertebb hangszereként tartották számon. Szoros rokonságban állt más húros hangszerekkel is, mint a teknőspáncélból készült khelüsz, a négyhúros phorminx, vagy a héthúros kithara. A leghíresebb líravirtuózok Apollón és Orpheusz voltak.

A lírát önállóan vagy ének, illetve lírai költemények kíséreteként játszották mindenféle alkalomból, legyen szó hivatalos lakomákról, szümpozionokról (magánjellegű ivászatokról), vallási ceremóniákról, temetésekről, vagy zenei versenyekről, mint amilyeneket a nagy Panathénaia, Püthia és Karneia fesztiválok során rendeztek.

A zene, ezen belül a lírán való játék szerves részét képezte a görög nevelésnek. Még a mitikus alakok is élvezték a zenei oktatás előnyeit: például Akhilleuszt a bölcs kentaur, Kheirón tanította meg lírázni. Platón csak a lírát és a kitharát tartotta megfelelőnek arra, hogy a zenei képzés során használják.

Készítése és felépítése

A klasszikus líra üreges testtel, vagy más néven rezonátorral rendelkezik, amit az ókori görög hagyományok szerint teknőspáncélból készítettek. Ebből a testből kiemelkedik két, néha szintén üreges kar, amelyek kifelé és előre is íveltek (pekaisz) vagy szarv (kerata), valamint egy, bronzból, fából, csontból vagy elefántcsontból készült hangolókulcsokkal (kollopes) ellátott keresztléc (zügosz), amely a karokat csatlakoztatja egymáshoz. A keresztléc és egy rögzített húrtartó (khordotonon) között hét azonos hosszúságú, de különböző vastagságú húr (neurai vagy khordai) feszült, melyeket általában kézzel, fa, csont vagy fém pengetővel szólaltattak meg. A legmélyebb hangot a játékos testéhez legközelebb eső húr adta. Mivel a húrok hossza nem nagyon különbözött egymástól, a mélyebb hangok eléréséhez valószínűleg vastagabb húrokat használtak, hasonlóan a hegedűhöz és hasonló modern hangszerekhez, vagy lazább feszítéssel hangolták őket. A húrok bélből készültek, és a járom és a húrláb, vagy a húrláb alatti húrtartó közé feszítették őket. A hangolás kétféleképpen történt: az egyik módszer az volt, hogy a húrokat forgatható cövekekhez rögzítették, a másik pedig a húr keresztlécen való elhelyezésének megváltoztatása volt. Valószínűleg mindkét módszert egyszerre alkalmazták.

A hangszert ülve vagy állva tartották, olykor a zenész válla fölött átvetett tartószíjjal rögzítették. A lírán játszó zenészek többsége férfi volt, azonban művészeti ábrázolásokon – mint például a minószi Palaikasztró agyagtáncosainál (i.e 1420-1300) – megörökítettek egy női lírajátékost is. A zenészek különleges státusznak örvendtek, erről árulkodik a görög művészetben ábrázolt megkülönböztető, hosszú köntösük. A minószi hieroglifákban is egyedi szimbólum jelezte a zenészeket, Thébából (Kr. e. 1250-1200) pedig egy lineáris B írással készült tábla tesz említést lírásokról, mint a mükénéi palota személyzetének tagjairól.

Játéktechnika

Az ókori lírán a klasszikus időkben nem a hárfához hasonló pengetéssel játszottak, inkább a gitárhoz vagy a citerához hasonlóan pengették a húrokat. A zenész egyik kezében pengetőt tartott, másik kezének ujjaival pedig elnémította a nem kívánt húrokat.

Bizonyos, „lírának” nevezett hangszereken Európában, illetve a Közel-Kelet egyes részein vonóval játszottak. Ilyen például az arab rebab és leszármazottai, köztük a bizánci líra.

Különböző típusai

A líra az ókortól kezdve különböző formákban számos kultúrában fontos szerepet töltött be. Változatai a Brit-szigetektől a Földközi-tengerig, sőt, Észak-Európáig terjedő területen honosodtak meg, különböző neveken:

• Örményország: քնար (knar)
• Brit-szigetek: Skócia: cruit, Shetland-szigetek: gue, Wales: crwth
• Anglia: angolszász líra, giga, rote, crowd
• Kontinentális Európa: germán vagy angolszász líra (hearpe), rotte, crotte
• Észtország: talharpa
• Finnország: jouhikko
• Görögország: λύρα (líra), altípusaival: Politiki lyra ("Konstantinápolyi líra"), krétai líra, pontoszi líra
• Olaszország: latin chorus, modern kalabriai líra
• Litvánia: lyra
• Norvégia: giga, Kraviklyra
• Lengyelország: lira
• Oroszország: líra alakú guszli

• Az ókori sumérok lírái igen nagyméretűek voltak, hárfaként használták őket, ahol a hangszer alapja a földön nyugodott.
• Az ókori görögöknél a líra kisebb volt, két kézzel tartották - egyikkel az alapot fogták, a másikkal a húrokat pengették. A görögöknél két fő típusa létezett: a főként amatőrök által használt líra, illetve a kifinomultabb játékstílust megkívánó, profi zenészeknek fenntartott kithara.
• A hangszer kezdetben a teknős teljes páncéljának felhasználásával készült, hajlított hátlappal, majd későbbi formáiban laposabb és nyitottabb szerkezetű lett.

Híres játékosok

A líra a mesterzenészek hagyományos attribútuma, olyan szimbólum, amely Apollón istenhez és Orpheusz halandó hős alakjához köti, akik a klasszikus mítoszok kiemelkedő lírajátékosai voltak.