Története
A hatlyukú magyar furulya ősi hangszerünk, amely egyszerűsége ellenére lenyűgöző zenei lehetőségeket rejt. A pásztorok kedvelt hangszere volt, akik maguk faragták fából, és dallamokat fújtak rajta, sokszor énekelt népdalokat. Sokoldalú eszköz volt: terelték vele a nyájat, csábították vele a lányokat, varázsoltak vele, sőt táncoltak is furulyaszóra. Csak egy darab fára, lyukakra és sípra volt szükség a muzsikáláshoz. Ma már nem csak a pásztorok, de rengeteg ember kedveli a furulyát, kortól függetlenül. Számos formációban helyet kap, sőt a magyar népmesékben is kiemelt szerepe van.
A hatlyukú furulya, melyet néha egyszerűen csak furulyának is hívunk, az ajaksípos fúvós hangszerek családjába tartozik. A magyar népzenében használt dugós furulya változata, melyet leggyakrabban bodzacsőből készítenek. Hat hangképző nyílással rendelkezik, melyek egy sorban helyezkednek el, hátoldalán pedig szélhasító található. A hangszer elsősorban a pásztorok kedvelt hangszere, de bizonyos ünnepi szokásokhoz is kapcsolódik.
Más elnevezései:
- Furulya
- Furollya (Észak-Magyarország)
- Furugla, furuglya (Dunántúl)
- Szűltü, szűtü (Moldva)
- Tilinkó (főleg Somogy)
Készítése és felépítése
A hatlyukú furulya, akárcsak a legtöbb dugós ajaksípos hangszer, két fő részből áll: a fúvókából és a hangképző nyílásokkal ellátott, csőszerű testből. A hangkeltés folyamata a következő: a befújt levegő a fúvóka dugóján lévő szűk résen áthaladva éles akadályba, a szélhasító ékbe ütközik. Itt légörvények keletkeznek, amik felváltva az ék alsó és felső oldalán válnak le gyors egymásutánban. Ez a peremhang gerjeszti a hozzá kapcsolódó csőrezonátor, azaz a hangszertest megfelelő saját rezgését, így létrehozva a hallható zenei hangot. A hang magassága a fafúvós hangszerekre jellemző módon a hanglyukak fedésével-nyitásával és átfúvással változtatható.
A hatlyukú furulya leggyakrabban bodzából készül, de juhart is használnak. Ritkább anyagok közé tartozik a szilvafa, a körtefa, a mogyorófa, a fűz és a rózsafa.
A bodzafát - lehetőleg erdei bodzafát - ősszel vagy télen vágják ki. A megfelelő átmérőjű, egyenes, csomómentes hajtást fűrésszel, nem baltával vágják le, hogy ne repedjen meg. A puha, szivacsos belet keményfa pálcikával vagy dróttal távolítják el, majd a hántolatlan fát sokáig, akár évekig is szárítják olyan helyen, ahol nem éri a nap.
A jól kiszáradt bodzacsőből a maradék belet elkalapált végű, meghajlított dróttal távolítják el. A túl szűk üreget fúróval tágítják, akár mindkét végén. A furatot fapálcára erősített csiszolópapírral csiszolják meg. A belső átmérő leggyakrabban 13 és 16 mm között van, a külső pedig 20-25 mm. Az erdélyi magyarok, a csángók, és a románok furulyáinak furata az alsó végén 5-8 mm-re szűkül. Ezt úgy érik el, hogy a bodzacsövet nem fúrják át teljesen. Különböző méretű fúrók használatával lépcsőzetesen szűkülő furatot is készíthetnek. A cső hossza 30 és 50 cm között van, átlagosan 40 cm.
A furat elkészülte után a külső kidolgozás következik: a fa héjának lehántása, a csőfal egyenletes vékonyítása, kaparása és csiszolása. Ezután kerül sor a hangszer hangképző fúvókájának elkészítésére. A cső felső végébe pontosan illeszkedő dugót készítenek, de csak belső támasztéknak, hogy a bodzacső ne szakadjon be a további munkálatok során. A dugó behelyezése után éles késsel alakítják ki a furulya szélhasítóját.
A szélhasítónak, más néven felvágásnak, kivágásnak, holdnak, hódnak, hódliknak, szemnek, szemlyuknak, ablaknak, oknának, aknának, vránának az áramló levegővel szembeni éles peremét, a szélhasító éket különös gonddal kell kidolgozni, a hang minősége ezen múlik. A szélhasító lyuk mérete és formája is lényeges, ezek határozzák meg a szélhasító ék szélességét és az éknek a befúvórés torkolatától való távolságát. A lyuk leggyakrabban négyszögletű, de lehet félkör vagy kör alakú is. Mérete hosszanti irányban 4-6 mm, keresztben 5-10 mm, távolsága a furulya felső végétől 1,5-2 cm.
A szélhasító elkészülte után a befúvórés kialakítása következik. Ezt sípnak, síplyuknak, zsilipliknek is nevezik. Az ideiglenesen beillesztett fadugót kiveszik, és a cső belső felületébe a felső peremtől a szélhasítóig 1 mm mélységű szögletes árkot vésnek. A fadugót megfelelő hosszúságúra szabják, hogy a cső peremétől a szélhasítóig érjen. Neve dugó vagy nyelv. Ennek a csőbe vésett árok felőli részét laposra faragják úgy, hogy síkja a szélhasító felé kissé emelkedjen. Ez a sík és a csőbe mélyített árok együtt alkotja összeillesztés után a befúvórést. A dugónak pontosan, szorosan kell illeszkednie a helyére, csak a befúvórésen szabad, hogy átengedje a levegőt.
A befúvórés kialakítása után a hangképző lyukakat fújják ki. A hat lyukat egy sorban, a cső alján helyezik el. A lyukak mérete és elhelyezkedése határozza meg a hangszer hangterjedelmét és hangolását. A lyukak átmérője 3-5 mm, távolságuk egymástól 5-8 mm. A hangszer elkészülte után a felületét csiszolják, lakkozzák vagy viasszal kezelik.
A magyar hatlyukú furulya, akárcsak a furulya általában a nyugati civilizációban, tipikusan férfihangszernek számít. Az irodalmi adatok alapján a hatlyukú furulya fontos szerepet játszhatott a régi magyarok életében, de a közelmúltban már leginkább pásztorhangszerként volt ismert, bár bizonyos ünnepi szokásokhoz – a regöléshez, a moldvai hejegetéshez, a betlehemes játékhoz – szorosan kapcsolódott. A 20. század elején a falusiak már rangon alulinak érezték a furulyaszó melletti mulatozást, sőt, gyakran magukat a furulyásokat is lenézték.
Az első világháború előtt egyes vidékeken szinte minden pásztornak volt furulyája, amit vagy maga készített, vagy vásárban, búcsúban, házaló furulyakészítőtől vásárolt. A furulyakészítéssel és -árusítással ekkoriban elsősorban bihari, szászrégeni románok, felvidéki szlovákok, bosnyákok foglalkoztak hivatásszerűen a kosárkötés, dézsa-, orsó- és fakanálkészítés mellett. Magyar emberek, pásztorok is készítettek néha eladásra, heti piacra furulyákat.
A magyar furulyások rendszerint ugyanazt játsszák a furulyán, amit énekelnek is, de Erdélyben hagyományos hangszeres táncdallamokat is előadnak rajta. Történeteket is elmesélnek a furulya hangján: Erdélyben a pásztorét, aki elveszíti juhait, ezen kesereg (rubato dallam), majd mikor úgy véli, megtalálta őket, megörül (táncdallam); a Dunántúlon a molnár történetét, akit rablók támadnak meg, de furulyájával a kutyáit hívja, akik széttépik a rablókat.
A furulyajátéknak ezen kívül is számos funkciója volt:
- Pásztorok kommunikációs eszköze: A pásztorok a furulyán jeleztek egymásnak, jelezték a nyáj helyzetét, hívták a kutyákat, vagy akár udvaroltak a lányoknak.
- Tánc kísérete: A furulya a táncmuzsika elengedhetetlen eleme volt, és a táncstílusok vidékenként változtak.
- Varázslás eszköze: A hiedelemvilágban a furulyának mágikus erőt tulajdonítottak, amellyel befolyásolható volt a természet, az állatok és a gonosz szellemek.
A magyar hatlyukú furulya gazdag történelemmel és hagyományokkal rendelkező hangszer, amely a mai napig fontos szerepet tölt be a magyar népzenében.
Játéktechnika
A magyar nyelvterületen mindenhol elterjedt az a játékmód, amelyben a játékos a furulyaszót gutturális morgással, dünnyögéssel kíséri. Erdélyi furulyások egy része gyakran "rezegteti" a hangot a hangszer ajkak előtti előre-hátra mozgatásával. A furulyára jellemző díszítések - trillák, futamok - nem csupán esztétikai célt szolgálnak, de a hangok tiszta megszólalását is megkönnyítik.
A gutturális morgás:
A gutturális morgás, más néven "bordó" vagy "brummogás", a hangszál rezgése nélkül, a torokban képzett hang. A furulyajátékhoz kapcsolódó morgásnak számos funkciója van:
- A hangszín mélyítése: A morgás teltebbé, mélyebbé teszi a furulya hangszínét, ezáltal erőteljesebbé, férfiasabbá válik a hangzás.
- A hangok díszítése: A morgás a hangok díszítésére is használható, vibrato-szerű hatást kölcsönözve a dallamnak.
- A dallam kiemelése: A morgás segíthet a furulyaszólam kiemelésében a kíséretből, ezáltal hangsúlyosabbá téve a dallamot.
A hangszer rezgetése:
A hangszer ajkak előtti előre-hátra mozgatása vibrato-szerű effektust kölcsönöz a hangnak. Ez a díszítéstechnika leginkább Erdélyben jellemző, és a hangszeres dallam előadásmódjának fontos eleme. A magyar hatlyukú furulya játékmódja egyedülálló és összetett, a hangszer hangzásának és kifejezőerejének fontos eleme. A gutturális morgás, a hangszer rezgetése és a díszítések mind hozzájárulnak a magyar furulyajáték jellegzetes stílusához.
Különböző típusai
Szintén ötlyukú, de a kavallal ellentétben ősi magyar hangszernek tekinthető a dunántúli "hosszifurugla". Feltehetőleg valamikor a teljes magyarság körében elterjedt volt, de a 19. század végére, 20. század elejére már csak Veszprém, Zala, Vas, Somogy, Tolna és Baranya megyékben volt fellelhető. A 20. század közepén teljesen el is tűnt, mint ahogy kultúránk mélyrétegének más egyéb jelenségei is. A 70-es 80-as években a népi furulyajáték felelevenítése miatt újra élő hangszerré vált.
A hosszúfurulya unokaöccse, a kárpáti szláv fujara kistestvére a felvidéki nagy furulya, amelyen, akárcsak a fujarán, mindössze 3 játszólyuk van. A fujara hangszínéhez hasonló, de az alaphangja vékonyabb annál.
A kaval kromatikus, ferdén fújt nyitott furulya, amelyen hagyományosan a Balkánon (Albániában, Romániában, Bulgáriában, Dél-Szerbiában, Koszovóban, Észak-Macedóniában, Észak-Görögországban, stb.) és Anatóliában (Törökország, Kurdisztán, Örményország) játszanak. A kaval elsősorban a hegyi pásztorok hangszere. A csángók többnyire román eredetű tánczenét játszanak rajta, de előfordul néhány szöveges lírai dallam is, ami azt mutatja, hogy ez a hangszer gyökeret eresztett a moldvai magyarság lelkében.
A keresztirányú furulyától eltérően a kaval mindkét vége teljesen nyitott, és úgy szólaltatják meg, hogy a hangszer egyik végének élezett peremébe fújnak. A kavalon nyolc játszólyuk található (hét elöl és egy hátul a hüvelykujjnak), és általában további négy intonációs lyuk közel a hangszer aljához, amelyeket nem fognak le. Fa peremfúvós hangszerként a kaval hasonlít az arab világ kawalájához és a Közel-Kelet ney-jéhez.
A tilinkó név egyaránt utalhat többféle népi fúvós hangszerre, furulyára, fűzfasípra, de szűkebb értelemben a hangképző nyílás nélküli perem-, vagy ritkábban dugós furulyát jelöli. A tilinkó hangkészlete a természetes felhangsor hangjaiból áll, melyeket a fúvás erősségének változtatásával, valamint a cső végének zárásával-nyitásával lehet előállítani. Napjaink Magyarországán már nem találkozhatunk ezzel a népi hangszerrel, csupán a csángók és a máramarosi, moldvai (bukovinai) románok körében őrizték meg a használatát. A moldvai csángók tilink, tilinka, csilinka, pilinka, pipilinka néven ismerik, míg a gyimesi csángóknál szélenfúvó furulyaként emlegetik. Jellemzően fűzfahéjból készül, hossza 60 és 80 cm között mozog. Elsősorban pásztorok hangszere.
A tilinkó játéktechnikája egyszerű, de elsajátítása némi gyakorlást igényel. A hangszer megszólaltatásához a játékos a cső végét ajkaihoz illeszti, és óvatosan belefúj. A fúvás erősségének változtatásával, valamint a cső végének ujjával történő zárásával-nyitásával a hangszer különböző hangjait szólaltathatja meg.
A tilinkó hangja lágy, melankolikus, és rendkívül kifejező. Gyakran használják népdalok, balladák, táncdallamok kíséretére, de szólóhangszerként is megállja a helyét.
A tilinkó főbb jellemzői:
- Hangképző nyílás nélküli perem- vagy dugós furulya
- A hangkészlete a természetes felhangsor hangjaiból áll
- A hangokat a fúvás erősségének változtatásával és a cső végének zárásával-nyitásával lehet előállítani
- Magyarországon már nem használatos, csak a csángók és a moldvai románok körében
- Jellemző építési anyaga a fűzfahéj
- Hossza 60-80 cm között mozog
- Elsősorban pásztorok hangszere
- Lágy, melankolikus hangzású
- Gyakran használják népdalok, balladák, táncdallamok kíséretére